Múlt hét kedden délután pontosodott be a Nap-Hold együttállás, azóta zajlik egy növekvő holdciklus, amely a kezdeményezéseket, teremtő cselekedeteket segíti elő. A holdcsomókon kívül nincs szembenállás az égbolton, azok pedig még mindig a másik emberrel való kapcsolatainkra irányítják a figyelmünket: őket szemléljük, de mi magunk belül egyedül és egyéni módon dolgozzuk fel a beérkező információkat róluk. Ez határozza meg a velük való kapcsolatunkat, így ha magát a kapcsolatot szeretnénk megérteni és ha szükséges, változtatni rajta, először önmagunk érzékelő-értékelő rendszerével kell megismerkednünk.
Ez a belső rendszer automatikus, eleinte fogalmunk sincs róla, hogy egyáltalán működik és mi általa szelektáljuk az embereket: ki vonzó, ki ellenszenves, kire nézünk fel, kit becsülünk le stb. Aki a bennünk lévő rendszerbe harmonikusan illeszkedik, olyan húrokat penget meg, amelyek ismerősek és kedvezőek, azokat szinte rögtön vonzónak érzékeljük, aki viszont olyan dolgokra tapint, amelyekkel nekünk magunknak is problémánk van, nem tudjuk elfogadni önmagunkban, azt idegennek, taszítónak ítélhetjük meg. Így anélkül, hogy a másik fél akármit is tenne, anélkül, hogy megismernénk őt valójában, máris bekerül az ellenség kategóriába – pedig ez az ellenség bennünk van.
Olyan világban szeretnénk élni, ahol mindenki körülöttünk hasonló hozzánk, akikkel egyetértünk, akikkel harmonikus a viszonyunk, mégis, hiába teremtődne mindez meg, a bennünk lévő feszültség, a „belső idegen” előbb-utóbb találna egy újabb külső ellenséget magának. Ezt a bennünk hordozott kívülállót nevezi meg és tolja az orrunk elé az, aki irányítani akar minket. Külön iparággá, mesterséggé fejlődött a befolyásolás tudománya: különböző módon és mértékben de mindannyian influenszerek vagyunk, akarva vagy akaratlanul befolyásolunk másokat. Kapcsolataink egészsége attól is függ, hogyan akarunk hatást gyakorolni a másik emberre: be szeretnénk húzni őt a saját univerzumunkba, rábírni olyan dolgokra, amelyek nekünk tetszenek, számunkra képviselnek értéket, viselkedjenek, éljenek úgy, ahogy nekünk komfortos, vagy tényleg rá vagyunk kíváncsiak, abban a formában, amilyen ő igazából. Kinek az érdekeit szolgálja mindaz, amire rá akarjuk bírni a másikat? Bármennyire hangzatos a „jót akarok neked, segíteni szeretnék, a te érdekedben történik”, mégis sokszor ha megkapirgáljuk a felszínt, valójában mindezzel a saját érdekeinket, a saját lelki békénket szolgálnánk – nem a másikét.
Ezek a titkos, sokszor önmagunk elől is elrejtett valódi indokok hosszú távon lehetetlenné tehetik az őszinte, igazi elfogadáson és szereteten alapuló kapcsolatok működését. Minél nagyobb befolyásoló hatalommal rendelkezünk, annál nagyobb a felelősség, mire használjuk: szó szerint „használjuk” az embereket, hogy világunk engedelmes építőkövei legyenek, vagy tényleg önálló akarattal bíró, érző, emberi lényekként, egyéniségekként tekintünk rájuk. A szabad, önazonosságában támogatott ember boldog: képes felvállalni és szeretni önmagát egyediségéért, különlegességéért, nem érzi azt, hogy őt csak akkor lehet szeretni, ha bizonyos dolgokat megtesz vagy olyanná válik, amit elvárnak tőle, hanem érzi a teljes elfogadást a másik részéről. Furcsa módon ez nem jelent öntörvényűséget vagy passzivitást, hanem épp ellenkezőleg: bizalmat és biztonságérzetet ébreszt, ha tudjuk, hogy feltételek nélkül szeretnek minket, és pont ezért inspirál, hogy ha ennyire szeretnek, akkor mi is szeretnénk a legjobbat kihozni magunkból – értük is.
Így a feltétel nélküli elfogadás, szeretet nem egyoldalú dolog, sőt, éppen ez adhat olyan magabiztosságot, önbizalmat a másiknak, hogy szárnyalni tudjon – és ezzel sokszorosan is viszonozza, visszaigazolja a hitünket benne. Ahhoz, hogy ezt a feltétel nélküli bizalmat meg tudjuk szavazni a másik embernek, sokszor a saját akaratunkról kell lemondani: másképp képzelnénk el a dolgokat, de mégis kiengedjük az irányítást a kezünkből – „legyen meg a Te akaratod”. Ezzel átadjuk a kezdeményezést a másik oldalnak, mi magunk pedig kipróbálhatjuk, hogyan vagyunk képesek ösztönösen reagálni az eseményekre: elveszettnek érezzük magunkat, félünk? Vagy felfedezhetjük, hogy jó érzés lebegni, csak mindig az aktuális dolgokra reagálni és nem ragaszkodni az irányításhoz. Ez nem passzivitás, hanem egy mélyebb önismeret, emberi mivoltunk rég elfeledett képességeinek felélesztése: intuitív lények vagyunk, akik nem csak a gondolataik által lehetnek vezérelve, hanem a megérzéseik által is.
A mostani, nemcsak egyéni, de kollektív megtapasztalásaink nyomán átalakulhat a pszichológia tudománya is, egészen új felfedezések születhetnek arról, hogyan működünk. Háttérbe szorulhat néhány hagyományos felfogás az emberi lényről, és általában az élőlényekről is. Felértékelődhet maga az élet, az élőség, az érző földi lények, és kevésbé lesznek fontosak a materiális dolgok: hosszú folyamat során, de elértéktelenedhet mindaz a sok tárgyi dolog, amivel rendelkezünk, sokkal fontosabbá válnak az emberi kapcsolataink és a Föld többi élőlényével való bánásmód is.
A változás elkezdődött, ezt a tropikus égbolton nemrég jegyet váltó Plútó is jelzi: 2008. óta tartózkodott a Bakban, most egy rövid időre, június 11.-ig átlépett a Vízöntőbe. Ahogy ide betette a lábát, elindít olyan folyamatokat, amelyek majd újra sok-sok évig meghatározzák az életünket: az események, amelyeknek most tanúi leszünk vagy amiket előidézünk, gyökeres változásokhoz vezethetnek. Mivel még újoncok vagyunk ezekkel a témákkal kapcsolatban, azzal tudunk operálni, amit éppen elénk tesz a sors: ami az orrunk elé kerül, megoldjuk, nem kerülgetjük, nem hezitálunk, így szépen lassan el tudjuk hárítani a meglévő akadályokat a továbblépés elől, letisztítjuk az utat magunk előtt. Ezt az őszig tartó időszakot Assisi Szent Ferenc szavaival tudnám legjobban illusztrálni: „Először tedd azt, ami szükséges, aztán tedd, ami lehetséges, míg végül észreveszed, hogy azt teszed, ami lehetetlen.”
Vélemény, hozzászólás?